„A nyári szünidővel van egy kis baj. Nevezetesen, hogy előbb „feléljük”, minthogy bekövetkezne”- kezdi Aczél Petra a Késésben? című cikkét.
Hiszen, mint írja, már októberben el kezdjük félretenni a dolgainkat, olvasnivalóinkat, szervezéseinket, programjainkat a nyárra, amikor „elvileg” lesz rá időnk. Így hát, mire a szünethez érünk, az már megszűnik szünet lenni, hiszen már rég megtelt programokkal és azokkal a feladatokkal, amiket amúgy is csak nyáron lehet elvégezni. Így aztán leginkább mindenki az őszt várja, az újra becsengetést, amikor elmenekülhetünk a „nincs időnk” gondolatba.
„Az előre elköltött vakáció tulajdonképpen az életünk hitelválsága.”- folytatja a szerző. Így hát állandó időszegénységben élünk, pedig a múló idő helyett a kiteljesedőben kellene élnünk. Egy rég elfeledett dimenzióban. ezt vallják a lassúság mozgalmának követői is, akik elődjeként egyesek a gyors éttermek helyett a lassú ételeket és éttermeket favorizálják, és figyelnek arra, hogyan lehet lassan élni, lassan céget vezetni, milyenek a lassú termékek. Ez nem innováció, hanem valóságos válasz az ember idő hitelválságára. „Az elrohant percekre, az előre betáblázott, végigsietett évszakokra, arra a hajszoltságra, amelyben másokról, de ma már magunkról is elfeledkezünk.”
Lassan megszűnnek a népdalok ődelgő legényei, semmittevő hősei, a vadvirágos mezők, a csillagos ég, a természet, az édes semmittevés. A csehek így mondják az édes semmittevést: „nézegetik a Jóisten ablakait.” Pedig ez a nézegetés nem unatkozást hoz, hanem boldogságot. Manapság a semmittevés tétlenség, ami tényleg unalmas, és frusztrált, és egyfolytában a hiányzó mozgást keresi. – írja Kundera a Lassúságban.
Vigyázzunk hát, hogy a mi szabadságunk is lassú legyen, ami a másokra és magunkra találást a percek értékét és állandóságát hozza vissza.
„Sietnünk kell: már csak egy csengőszó, és itt a szünet. És erről a lassúságról most jó volna nem lekésni.”
Új Köznevelés 2017. június 73.évf.6.szám 38. oldal- Aczél Petra
